Mind emlékszünk az Eredet ominózus végére, ami nyitva hagyja a kérdést: ez a valóság-e?
A való életben nincsenek pörgettyűink, dobókockáink, szóval honnan tudjuk, hogy ez-e a valóság? A tapasztalataink vezetnek erre vagy a környezetünkből halljuk ezt. Feltehetjük a kérdést, mennyire megbízhatóak a forrásaink. Meglehetősen erős érvek szólnak a jelenlegi valóság mellett: számolások, mérések, és azoknak az állításai, akikre felnézünk.
De ez a valóság nem állandó. Ezt sosem szabad elfelejtenünk. A mi valóságunk a jelenlegi ismereteinken alapszik. Mi van akkor, ha valójában a képzeletünk töredékei is az igazi valóság részei? Ez nagyon filozofikusnak tűnhet, valójában nagyon egyszerűen magyarázható.
Amíg egy felfedezés nem hivatalos, addig az általános valóságnak nem a része. Csak a kutató fejében létező „képzelet”, ami csak akkor válik mindenki valóságává, ha ezt be tudja bizonyítani. Addig azonban egy fantazmagória, egy elmélet, ami hasonló egy képzeletbeli baráthoz.
Az ideális kutatónk tehát szükségszerűen élhet a saját képzeletében, kreatívnak kell lennie, és lehetőleg nyitottnak. Ha viszont ezt állítjuk, mondhatjuk-e, hogy a tudósok és kutatók őrültek?
Lehet, hogy egyeseknek annak tűnnek, sőt a társadalom is kicsit ferde szemmel néz rájuk, mint Gregor Mendelre, aki borsókkal „fajtalankodott”. Ám, ahogy az őrültnek nevezett tudósok egy részéről, róla is kiderült, hogy mégsem volt a képzeletük távol attól, amit ma valóságnak tartunk.
A mai axiómák nem biztos, hogy megállják a helyüket, ezért ne feledjünk kételkedni és kérdéseket feltenni! Az elmét ilyen esetekre ne skatulyázzuk be, hanem álljunk nyitottan az újdonságok felé!